Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Az emlékezés terei Blénesi Éva, www.találjuk-ki.hu, 2006. december 20. A családi képek vizsgálata az utóbbi évtizedben a kulturális emlékezet egyik legizgalmasabb interdiszciplináris kutatási terepe lett. E témát járta körül a budapesti Goethe Intézetben tartott „Exponált emlék” címû konferencia és az ahhoz kapcsolódó kiállítások. Bevezetés: múlt és emlékezés mint az identitás alapeleme Az egyéni és társadalmi identitáshoz szervesen hozzátartozik a múlthoz való viszonyulás, ezért a történelemmel való foglalkozás összefügg saját identitásunk keresésével. Csak az merül igazán feledésbe, aminek az adott jelenben nincsenek meg a vonatkozási keretei. A kollektív emlékezet – csakúgy, mint az egyéni – nem a múltat mint olyat õrzi meg, hanem az idõvel változó vonatkozási keretekkel egyben maga a múlt is folyamatosan újjászervezõdik. Bellah szerint „A közösségeknek […] van történelmük – bizonyos értelemben a múltjukból állnak –, ezért egy igazi közösség 'az emlékezet közössége', mely nem felejti el a múltját. Annak érdekében, hogy a közösség ne felejtse el a múltját, a közösség újra és újra elmeséli a történetét, az õt alkotó narratívát.” Az utóbbi évtizedekben számos területen, így a társadalomtudományban, a történettudományban és a szociálpszichológiában is kialakult egy olyan sajátos megközelítés, amely a társadalmi és a történeti tudás magyarázatában a narrativitás sajátosságait hangsúlyozza. A narratív magyarázat elvével kapcsolatosan Hayden White úgy fogalmaz, hogy „ezek az események nem azért valósak, mert megtörténtek, hanem elõször is azért, mert emlékezésre méltónak ítéltettek, másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni az eseményeknek egy kronologikusan rendezett sorában.” Nemcsak a társadalmaknak, hanem a társadalmakban élõ egyéneknek is elsõsorban az önmeghatározás miatt van szükségük a múltra. „Egy nemzet csak akkor él, ha elevenen tartja múltját” – fogalmazott Haykal. Jan Assmann még tovább megy: „A történelem: cselekvés és emlékezés eredõje. Emlékek nélkül nincs történelem; cselekvés nélkül a megtörténtek nem emlékezetesek.” Hogyan szervezi át az emlékezet szerkezetét az írás, a lejegyzés – jelen esetben pedig a vizuális dokumentáció? Ha egy szöveg elveszíti a magától értõdését, többé nem szól a jelenhez, és feszültségbe kerül vele. Ennek a feszültségnek a feloldása új kihívást jelent az értelmezõ számára – nem elégséges az egyébként feledésbe merülõ múltat átörökíteni, mivel a jelen számára közvetlenül meg nem ragadható múlt értelmezésre szorul. Az értelmezõ feladata tehát, hogy megteremtse azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek lehetõvé teszik a „lefagyott” múlt felelevenítését. Ám az a mód, ahogyan a történész az emlékezés, az emlékezet még megõrzött anyagából, illetve a különbözõ forrásokból a saját múltunkról szóló történetét megalkotja, döntõ módon irányt szab a múlt megrajzolt képének. Peter Burke szerint „Ma túlságosan is egyszerûnek látszik az emlékezet és az írott történelem viszonyának ez a hagyományos felfogása: az emlékezet azt tükrözi, ami valójában történt, a történelem pedig az emlékezetet. A történelem és az emlékezet is egyre problematikusabbnak tûnik számunkra. Úgy látszik, többé nem olyan ártatlan tevékenység a múltra visszaemlékezni, róla írni, mint egykor gondolták. Mintha immár sem az emlékezet, sem a történeti mûvek nem volnának objektívek. A történészek igyekeznek megtanulni, hogy számoljanak a tudatos és tudattalan szelekcióval, interpretációval és torzítással. Az emlékezetet és a történeti mûveket illetõen egyre inkább úgy látják, hogy a társadalmi csoportok határozzák meg, vagy legalábbis befolyásolják a válogatás, az értelmezés és a torzítás módját: ez nem csupán az egyén mûve.” Maurice Halbwachs tétele szerint a tökéletes magányban felnövekvõ egyén nem rendelkezne emlékezõképességgel, mivel az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. Jóllehet mindig az egyén az, aki emlékezettel „rendelkezik”, az emlékezõképesség mégis kollektív produktum. Bár a kollektívumok nem rendelkeznek emlékezettel, mégis meghatározóan befolyásolják tagjaik emlékezetét. Még a legszemélyesebbnek mondható emlékek is csak társadalmi csoportok keretei közt zajló kommunikációban és interakcióban születnek meg. Így ezen feltevés értelmében nemcsak a másokkal kapcsolatos tapasztalatokra emlékezünk, hanem arra is, amit õk maguk mesélnek el, igazolnak és tükröznek vissza. Ezért élményeinkre is mások vonatkozásában, a jelentések társadalmi veretû összefüggésének keretei közt teszünk szert, ugyanis „észlelés nélkül nincsenek emlékek”. Pierre Nora francia történész az emlékezést, a belõle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát történetírói tudást is konstrukciókként magyarázza, így – szerinte – a belõlük származó tudást (értékrendet valamint világlátást) sem „tükrözésnek”, „utánzásnak” avagy „rekonstruálásnak”, hanem a konstruálás eredményének tekinti. „Emlékezet, történelem: távolról sem szinonimák – írja Pierre Nora –, s rá kell ébrednünk, hogy szembeállítja õket minden. Az emlékezet maga az élet, melyet élõ csoportok hordoznak, s ekképpen folyamatos fejlõdésben áll, kitéve az emlékezés és a felejtés dialektikájának, nem törõdve szükségszerû deformációjával, védtelen minden használat és manipuláció ellen, hajlamos hosszú rejtõzködésre és hirtelen új életre kelésre. A történelem mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs. Az emlékezet mindig idõszerû jelenség, megélt kötõdés az örök jelenhez; a történelem a múlt megjelenítése. […] Az emlékezet az általa összeforró közösségbõl fakad, ami – Maurice Halbwachs szavaival – annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. A történelem – épp ellenkezõleg – mindenkihez és senkihez sem tartozik, ez adja egyetemes elhivatottságát. Az emlékezet a konkrétben gyökerezik, a térben, a gesztusban, a képben és a tárgyban. A történelem csak idõbeli folyamatokhoz, fejlõdési ívekhez és dolgok közötti viszonyokhoz kapcsolódik. Az emlékezet abszolútum, míg a történelem csak a viszonylagost ismeri.” Emlékezni viszont csak úgy lehet, ha megvannak hozzá az eszközeink. Az eszközök készletét pedig Pierre Nora az emlékezet helyeinek, azaz lieux de mémoire-nak nevezi. Az emlékezet helyei – írja Gyáni Gábor – a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet (vagyis a hagyomány) és a történelem (tehát a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek olyan pillanatban, amikor van még mire építeni az akart, az óhajtott emlékezést. „Exponált emlék. Családi képek a magán- és a közösségi emlékezetben”: konferencia a Goethe Intézetben A fenti címmel tartottak konferenciát neves nemzetközi – amerikai, holland, német – és magyar szakemberek közremûködésével 2006. november 10-11. között a budapesti Goethe Intézetben. A meghívott elõadók között szerepelt Marianne Hirsch, a Columbia University angol és összehasonlító irodalomtudomány professzora az Institute for Research on Women and Gender Institute-nál, a Modern Language Association (MLA) folyóiratának fõszerkesztõje. Õ az, aki Family Frames. Photography, Narrative and Postmemory (1997) címû kötetével a családi fényképek, privát képek vizsgálatának egyik elméleti megalapozója volt, s õ alkotta meg azokat a fogalmakat, amelyeket ma már a téma kapcsán a kutatók általánosan használnak. Számos cikket, illetve tanulmányt publikált a 20. és 21. századi a kulturális emlékezetrõl, különösen a második világháború, illetve a holokauszt irodalmi, illetve fényképészeti reprezentációjáról. Jelenleg Leo Spitzerrel (akiaz amerikai Dartmouth College történelemprofesszora és a Columbia University vendégprofesszora, és szintén részt vett a konferencián) a Czernowitz Crossroads: Four Jewish Families Before, During, and After the Holocaust címû köteten dolgozik. A résztvevõk között volt Svetlana Boym, a Harvard University professzora; Susan Rubin Suleiman irodalom- és kultúrkritikus, szintén a Harvard University professzora; Willem van Zoetendaal, holland kurátor és könyvkiadó, aki fotógalériát vezet Amszterdamban, ahol magyar fotó- és képzõmûvészek is kiállítottak már, többek között a tavalyi holland évad keretében. A külföldi meghívottak között szerepelt Rob Kroes szociológus is, a University of Amsterdam Professor Emeritus-a. A magyar elõadók részérõl kiemelném Berecz Ágnes mûvészettörténészt és kritikust (Université Paris/Panthéon-Sorbonne) és Orbán Katalin irodalomtörténészt (Harvard University), akinek a fõ kutatási területe a trauma, emlékezet és elbeszélés kapcsolata a kortárs irodalomban és vizuális kultúrában. A konferencia koncepciója, amelyet Bán Zsófia irodalomtörténész dolgozott ki, arra az elgondolásra épült, hogy a családi képek vizsgálata az utóbbi évtizedben a kulturális emlékezet egyik legizgalmasabb multi-, illetve interdiszciplináris kutatási terepe lett. A konferencia felhívó szövege alapján „a kortárs kulturális diskurzusban a család igen erõteljes metafora, melynek történelmi, társadalmi és vizuális reprezentációja minduntalan a legkülönfélébb szociológiai, antropológiai, vallási és politikai szándékokkal, tartalmakkal telítõdik. Történelmi események, sorsfordulók gyakran alapjaiban érintik a családok integritását, sorsát, s a családi fényképek, a család (ön)reprezentációi éppen ezért képesek olyan revelatív módon reflektálni a tágabb történelmi háttérre is. A rendszerváltás óta a múlt, a történelmi és kulturális emlékezet feldolgozása, értelmezése a magyar társadalom megkerülhetetlen feladata lett. Ez az egyre sürgetõbb feladat különösen aktuálissá vált a holokauszt 60. évfordulója után, valamint idén, az 1956-os forradalom 50. évfordulójának évében. E feladathoz szorosan hozzátartozik a történelem vizuális reprezentációjának vizsgálata, mely téma Magyarországon jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amit – különösen egy képek által uralt világban – megérdemelne. A téma fotómûvészeket, dokumentumfotósokat és filmkészítõket, fényképeket felhasználó mûvészeket, festõket, installációk, digitális mûalkotások, kollázsok, montázsok, képregények készítõit, valamint kritikusokat, teoretikusokat, írókat hoz közös vizsgálódási terepre, akik egyébként olyan szerteágazó területeken tevékenykednek, mint az irodalom, történelem, vizuális kultúra, mûvészettörténet, szociológia, antropológia, pszichoanalízis, film és média, gender tanulmányok – hogy csak a legkézenfekvõbbeket említsük.” „Privát dokumentum”: kiállítás a Stúdió Galériában A 2006-os novemberi fotóhónaphoz kapcsolódva egy kétnapos, interdiszciplináris nemzetközi konferenciát, és ehhez kapcsolódó kiállításokat terveztek a konferencia megálmodói, melyek a családi képek témájára épülnek. E témakört elsõsorban szó és kép kapcsolata szempontjából vizsgálták, vagyis azt kutatták, ahogyan a családi fényképek a narratívák, mítoszok, ideológiák konstrukciójához kapcsolódnak. A közkeletû felfogás szerint a képek a történeteket hivatottak illusztrálni, illetve hitelességüket bizonyítani, valójában azonban a kapcsolat összetettebb; a történetek gyakran maguk is képeket teremtenek, a képek pedig kontextust, értelmezést kívánnak, s akár több történet is kapcsolódhat ugyanahhoz a fényképhez. A vizsgálódások javasolt témái közé tartoznak a láthatóság, láthatatlanság, kontextusteremtés, manipuláció, kihagyás, értelmezés és ellenállás kérdései. A konferenciát kísérõ kiállítások olyan mûvészek mûveibõl álltak össze, akik munkáikban valódi családi fényképeket, vagy a családi képeket mint koncepciót használják. A konferenciához kapcsolódó kiállítások a Stúdió Galériában (kurátor: Erõss Nikolett), a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézetben (kurátor: Zólyom Franciska) és a Magyar Képzõmûvészeti Egyetem Barcsay termében (kurátor: Lázár Eszter és Sturcz János) voltak. „Az emlékezéshez” – írja Erõs Nikolett, a Stúdió Galéria kiállításának kurátora – „kapaszkodókra van szükségünk, hogy felidézhessünk, kiemelhessünk, emlékként jeleníthessünk meg töredékeket a múltból. E kapaszkodók mentén rekonstruálódnak élethelyzetek, személyek, történetek, és az emlékezõ azokhoz való viszonyulása, az, ahogyan önmagát megérti a múltban, és ahogyan ez a jelenét alakítja. Ilyen kapaszkodók, közvetítõk, burkok a régi fényképek, filmfelvételek, összegyûjtött tárgyak és a zene hordozta emlékek, amelyek köré a Privát dokumentum kiállításon látható portrék rendezõdnek. A bemutatott munkákat nemcsak az emlékezés központi témája köti össze, de az a személyes, ugyanakkor csupán közvetetten megjelenõ viszony is, amely a mûvek alkotóit az emlékezõkhöz fûzi. A fotográfia lényegénél fogva a leginkább alkalmas arra, hogy belõle kiindulva nézõje elgondolkodjon az emlékezés és a felejtés munkáján. László Gergely évekkel ezelõtt egy családi ünnep kapcsán már foglalkozott azokkal a régi fényképekkel, amelyeket nagyapja hivatalos külföldi utak, illetve családi események alkalmával készített. A családi archívum sokat õriz belõlük, több évtizeden át dokumentálva személyes történeteket és a kiküldetések félhivatalos pillanatait. Utóbbiak a 'baráti szocialista országok' ismert kulisszái között készültek, amelyek egyaránt sokatmondóak a személyes és a történelmi emlékezet számára. E képek egy részének újranézése adta a videón rögzített beszélgetés keretét. A képek valamiképpen kijelölték magukat a mûvész számára – a videóból kiderül, hogy a válogatás az õ kíváncsiságát, és nem feltétlenül a nagyapa preferenciáit tükrözte –, ami egyrészt stimulálta az emlékezést, másrészt eltérítette azt a már rögzült irányokból. A beszélgetés dinamikája hullámzó, az emlékezõ fegyelmezetten, ugyanakkor egyfajta szemérmességgel lép át a fotók egy részén, az elbeszélés akkor kap tágabb teret, amikor a képeken át az adott korszak politikai klímája és az ettõl áthatott közélet is érzékelhetõvé válik. A fényképek a beszélgetés során a nézõk számára inkább sejthetõk, mint láthatók, jelenlétüket a szóbeliség teremti meg. (László Gergely: Kádár István fényképeirõl) Hevesi Nándor és Szilágyi Kornél filmjében (Mostanában már nem kérdezel senkit) az emlékezés olyan mélyen ivódik be a fõszereplõ személyiségébe, hogy átugrik egy dimenziót és a jelen valóságává válik. Mosonyi Ferenc, amellett hogy tanárként amatõr filmkört vezet, valamint – saját megfogalmazása szerint – neoprimitív-ultranaiv esküvõi klipeket készít, Máté Péter zenei hagyatékának õrzõje, az általa mélységesen tisztelt zenész dalainak tolmácsolója. Megkapó elkötelezettséggel és átéléssel idézi meg a halott énekest, önmagát kínálva az emlékezés médiumaként, hogy dalait játszva a kitüntetett pillanatokban feloldódjanak a feloldhatatlan határvonalak és a jelenlét illúziója átélhetõvé váljék. Archív családi filmek, az újvidéki televízió régi felvételei és az elmúlt években készült interjúk rajzolják meg Király Ernõ szabadkai komponista, népdal- és népihangszer-gyûjtõ, kortárs portréját az alkotópáros másik, Promenade címû filmjében. A filmben a zeneszerzõ élettörténete a zenei inspirációs források és az általa készített instrumentumok (citrafon, tablofon) bemutatása által bontakozik ki, egy pózoktól mentes, a tradíciókat és a kísérleti zenét a legnagyobb természetességgel ötvözõ személyt jelenítve meg, aki a beszélgetések során otthonában és performanszai alkalmával a színpadon is hasonló közvetlenséggel beszél emlékeirõl és szövi azokat zenei munkáiba. Az õskori régészet tudományos berkein kívül, személyes felismeréseire támaszkodva gyûjti Khoór Miklós hosszú évek óta a Magyarországon található prehisztorikus kõemlékeket, az inka kultúra itthoni nyomait. Az általa kultikusnak tartott köveket, melyek elmélete szerint emberi beavatkozás nyilvánvaló nyomait viselik, lévén portrék és állatszobrok, sajátos tudományos magyarázatokkal látja el és a megtalálásukra vonatkozó személyes történetekkel kíséri, kitartóan képviselve nézeteit a tudományos világ, de még a család szkepszisével szemben is. A gyûjtemény darabjai egy alternatív õstörténeti teória tanúi, azonban számunkra valószínûleg többet mesélnek a gyûjtõ mítoszteremtõ képzeletérõl és a magára maradottságból is igazolást merítõ elkötelezettségérõl, valamint az emlékek feltárása fáradságos, az idõt és a kulturális távolságokat a fantázia segítségével átlépõ munkájáról. (Khoór Lilla–Will Potter: Khoór Miklós víziója az inka-maja kultúráról Magyarországon)” A Stúdió Galériában a személyes emlékezés maradványaiból megalkotott „emlékezet helyei” a képi megjelenítés legkülönbözõbb eszközeinek felhasználásával számos formát öltöttek, de valamennyiüket összeköti az a törekvés, hogy a kívánt emlékezet tartósan megszilárdítsa önmagát. A különben ismeretlenségbe merülõ múlt így kerül a Privát dokumentum darabjaiban a személyes emlékezet helyeinek közvetítésével az egyetemes emlékezet közösségi vérkeringésébe. Blénesi Éva Az emlékezés terei, www.találjuk-ki.hu, 2006. december 20.